A nagy felfedezés
A nagy felfedezés
Olvasandó: Gal 3,1-11
„Amit Lélekben kezdtetek el, most testben akarjátok befejezni?” (Gal 3,3)
A Reformáció tárházának legnagyobb kincse a kegyelem újrafelfedezése volt. S ma is erre van szüksége minden generációnak, - de nem csupán általában a világban, hanem az újjászületett hívők között is. Ez a felfedezés hoz napjainkban is a Szentlélektől való megelevenedést, azaz új reformációt.
A középkori egyház az igehirdetéseiben sokszor félelmet gerjesztett: „Felelj meg Isten elvárásainak, különben elkárhozol! Légy jó, sőt egyre jobb, s teljesítsd az egyház előírásait, ha azt akarod, hogy az Úr elfogadjon téged!” - Aztán csak úgy, „magától” (Reményik S.: Kegyelem) először a reformátorok szívében, majd a prédikációiban is felragyogott a mindent megváltoztató felismerés: „Az üdvösség nem tőletek van, hanem Isten kegyelmes ajándéka!” (Ef 2,8-9) Hihetetlen felszabadulást és örömet hozott ez az akkori Európának, - s közben a történelmi Magyarországon is lelki ébredés söpört végig!
Lelki-szellemi ellenségünk azonban nem alszik. (1Pét 5,8) Ha már kárhozatba nem viheti az élő hitre jutott embereket, legalább az örömüket és az életük „jó illatát” kívánja megrabolni. (2Kor 2,15) Tudja, hogy így alig lesz, alig van, aki követni kívánja a hitüket, s a keresztyén misszió minden területen megtorpan. De vajon hogyan érhető tetten a hívők „megrablása”?
Szinte észrevétlenül újra a régi „mese” szivárog be a keresztyén tanításba: „Olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és rossznak tudói.” (1Móz 3,5) Ti döntitek majd el, mi a jó és mi a rossz, s végül, aki akarja, aki elég odaszánt, az akár tökéletes is lehet a szent életben…
Mi ezzel a baj? Talán gond, ha arra törekszik egy hívő, hogy egyre kedvesebb legyen az ő Ura előtt? Ráadásul azt írja János apostol, hogy „aki Istentől született, az nem vétkezik”. (1Ján 3,9) A Szentlélek pedig, akit a Jézushoz térő ember kap, nem eleve tökéletes? (Ján 1,12; Róm 8,9-10; 1Ján 3,24)
Az ördögi csúsztatás abban van, amikor valaki az emberi természet „megjavíthatóságában” kezd el hinni. Pál teljes erejéből küzdött e tévtanítás ellen. Ő hitte és vallotta, hogy a mi „testünk” (ó-emberünk, régi természetünk) nem javul meg soha. Ha más rosszat nem tesz, akkor azt teszi, hogy elhiszi és elhiteti másokkal is, hogy meg tudja tartani Isten törvényét, - mondván, hogy az ő ó-embere már halott. Csakhogy ez a Róma 6,11 félreértése! Ott ugyanis nem az ó-ember megsemmisüléséről, hanem a tudatos, naponkénti megtagadásáról van szó: „Így azt tartsátok ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Krisztus Jézusban.” (vö.: Róm 8,13)
Ugyanezzel a félreértéssel küzd a Galata levél is: Ébredjetek föl, hívő testvéreim, hiszen „a törvény cselekedeteiben bízók átok alatt vannak, az pedig nyilvánvaló, hogy a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt.” (Gal 3,10-11) S ezt erősíti meg az apostol akkor is, amikor saját „testéről”, régi természetéről így ír: „Azt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem. Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével.” (Róm 7,21-23)
Aki tehát – lehet, hogy maximális jó-szándékból - saját ó-embere megjavulásán „dolgozik”, arra három eshetőség vár, amelyből valamelyik bizonyosan bekövetkezik: 1.) Belekeseredik a küzdelembe és feladja, s végül úgy tekint magára, mint egy „másodrendű hívőre”; 2.) Küzd verejtékezve azon, hogy valóban kimutatható legyen a javulás az életében, - ehhez viszont sokat kell foglalkoznia a bűneivel, állandóan kontrollálva azt, hogy már mennyit javult hozzájuk képest; 3.) Vagy: az előbbi kettőt elkerülendő belemenekül abba a gondolatba, hogy ő már tkp. nem vétkezik. Ezzel azonban akaratlanul is elítél más hívőket, mint akik még valamiféle „alacsonyabb szinten” sínylődnek, s ami még fontosabb: nem gyönyörködik benne Megváltó Ura sem! (Mát 7,1-5)
Pál szelíden és szeretettel figyelmeztet: „A nekem adott kegyelem által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondoljátok magatokat többnek, mint amennyinek gondolnotok kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint.” (Róm 12,3) - S nem mellékesen hozzá kell tennünk: ez a magunkról „többet gondolás” gerjeszt hamis elvárásokat a hívőkkel szemben, s okoz nagyon sok megbotránkozást a körülöttünk élőkben.
Miért nem gyönyörködik abban az Úr, ha azt gondoljuk, hogy e mostani testünkben járva egyre jobbak és jobbak lehetünk, mígnem elérjük a bűntelenség állapotát? – Azért, mert kimarad belőle a nagy felfedezés: a kegyelem! (Ján 3,16) A valóság ugyanis az, hogy egész földi életünk alatt, nap, mint nap kegyelemre szorulók maradunk. (Róm 3,9-20) Éppen erről mondja az Úr Jézus, hogy „nálam nélkül semmit sem tudtok cselekedni”. (Ján 15,5) Ezért int az Ige máshol is, nehogy visszatérjünk a „testben bizakodáshoz”, vagyis ahhoz, hogy véleményünk szerint meg tudunk felelni Isten elvárásainak. Bizony, nem tudunk, mert a bűneset óta a testünk (régi természetünk) folyamatosan a bűnre hajlik (1Móz 6,5), és nem javul semmit sem! Lényünk mélyének problémáját a kegyes „jólneveltség” nem oldja meg: „A test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni.” (Róm 8,7) (vö.: Jer 17,9 és Heidelbergi Káté 60.)
A nagy felfedezés viszont az, amikor rádöbben az ember: Sem a tökéletesség kergetésére, sem valamiféle „teljesítmény kényszerre” nincs szükség a hívő életben! Isten a kegyelmét teljesen ingyen adja nekem (merthogy Jézus fizetett érte), s elfogadó, megigazító szeretetének bennem nincs semmilyen előfeltétele. Sőt: Szentlelkét éppen akkor árasztja ki rám, amikor feladom a megromlott alaptermészetem megjavulása utáni sóvárgást, beismerem, hogy valóban kárhozatra méltó bűnös vagyok, és ezért teljesen Isten kegyelmére szorulok. (Jak 4,6) „Tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó” (Róm 7,18) -, de hiszem, hogy Jézusért Isten mégis szeret engem, s őérte elfogadott a magáénak. (Gal 3,11) Sőt, kegyelemből annak is tekint egész életemen át, pedig nap, mint nap kiderül - kisebb nagyobb vétségeim és bukásaim miatt -, hogy nem érdemlem a szeretetét, és mégis végig megkapom! Isten tudja, hogy régi természetem nem javul meg (1Móz 8,21), ezért nap, mint nap – az Úr Jézus áldozatára tekintve - kegyelmet gyakorol velem. Én pedig hiszem, hogy ezt hűségesen végig megteszi, mivelhogy megígérte. (2Tim 2,13) S ez az a hit, ami kedves az Úr előtt! „Jézus ezt felelte nekik: Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (Ján 6,29) Bűnösnek vallom magam, ugyanakkor az Úr Jézus által megváltott embernek tarthatom önmagam!
Az igaz hit folyamatosan alázatban tart, hiszen tudja: mindig rászoruló maradok (Róm 3,10-12), de éppen az Ő megbocsátó szeretetében való bizalom az, ami fontos és kedves az én Uram számára. Nem azt ígéri, hogy holnap, vagy bármikor a földi utamon nem lesz szükségem a kegyelmére (mert már elég jó hívő vagyok), hanem azt, hogy Jézusért kegyelmes és irgalmas lesz hozzám mindvégig. S ez nagy különbség! (Zsolt 103,1-5; 2Móz 34,6; Róm 8,32)
Akkor tehát nem kell növekednem semmiben? Elhagyhatom magam? - Szó sem lehet róla! Hiszen a Szentlélek folyamatosan arra ösztökél, hogy tegyem meg az előre elkészített jókat (Ef 2,10), és tagadjam meg a rosszat! (Mát 16,24) Vagyis hálából, - mert Isten elfogadott, úgy ahogy vagyok -, legyek nap, mint nap engedelmes Őiránta, - és lehetőleg ma többször, mint tegnap - mert ez Őt dicsőíti. Az Ő Lelkét magasztalom, amikor általa véghezviszek egy jót, de én, mint hívő ember, ettől nem lettem jobb. „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.” (1Kor 15,10) Ilyen a boldog hívő ember! Egész élete az Urat dicsőíti, önmagáról tudja, hogy nem lett jó, de törekszik arra, hogy naponta a Lélek iránti engedelmességben növekedjen. (Luther ezt a folyamatos engedelmességet nevezte „naponkénti megtérésnek”.)
A növekedés viszont nem egyenlő a megjavulással. Feladatom, hogy ma többet engedjek a Lélek és az Ige indításának, mint tegnap tettem (Gal 5,25), de ettől nem lettem jobb vagy több, mint mások. Az igazi növekedés valóban látszik, de az az Urat dicsőíti, mert pl. egyre kevésbé ítélkezem a hitben erőtlenek fölött (Róm 14,1), egyre jobban szeretek, sőt egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ellenségeimért is őszintén imádkozom, s az engem megbántóknak valóban megbocsátok. Ezekben kell növekednie az igaz hívőnek! „… aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt.” (Róm 13,8-10)
Az élő hitű keresztyén nem tartja jobbnak magát senkinél, hiszen milyen alapon is tenné, amikor naponta Isten kegyelméből él, azaz mindennap a „nulláról indul”, hogy megteremje az aznapi jó gyümölcsöket. (Gal 5,22) Nem fél, nem „görcsöl”, nem méricskél, és nem akar egyre magasabb osztályba tartozó hívőként tetszelegni. A többi emberben is egyetlen dolgot figyel: hisz-e, bízik-e az Úr Jézus kegyelmében, vagy sem? (Róm 14,4-12) Ha azt látja, hogy a másik nem, vagy nem elég gyakran engedelmes a Szentléleknek, akkor a saját példájával, szeretettel biztatja, hogy bátran legyen azzá, - vagy konkrétan inti a testvérét, hogy engedjen az Ige és a Lélek útmutatásának. Ha valaki az Úr Jézust személyes megváltójának vallja, de kevés az engedelmesség az életében, azt testvérének tekinti és imádkozik érte hűségesen, ugyanakkor nem mondja, hogy „mi fordítva ülünk a lovon”. Az igaz hívő bölcsen él a Lélek által, úgy, ahogy erről Jakab apostol tanúskodik: „A felülről való bölcsesség először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató. Akik békességet teremtenek, békességben vetnek, hogy az igazság gyümölcsét arassák.” (Jak 3,17 és Mát 5,9)
Az új természetünk, amiről János ír (1Ján 3,9), valóban nem vétkezik, sőt, megteszi az előre elkészített jókat. (Ef 2,10) Ezzel kapcsolatban írták a reformátorok az újjászületett hívőről, hogy immár „képes nem vétkezni”. Viszont megmarad a teste, az ó-embere valósága. (vö.: 1Ján 1,8) Nem lebecsülendő, de naponta megtagadható ellenfél. „Nemes harc” a hívő élet (2Tim 4,7), amelyben nem a gőgössé tevő megjavulás, hanem a hitben járás és megerősödés a cél, hogy minél több szituációban mondhassak nemet a testi kívánságoknak és indulatoknak (Gal 5,19-21), s minél többször engedjek a Lélek késztetésének, aki akár naponta szól hozzám az Ige által arról, hogy mit cselekedjem. S ha kell, akár naponta tartok bűnbánatot gondolati, indulati, mulasztási és cselekedeti bűneim miatt. (Ef 4,26-32) Ez a megszentelődés igei útja, s az Úr Jézus így lesz napi „társammá”, akinek kegyelmére és konkrét segítségére folyamatosan rászorulok, de boldogan járom vele végig földi életem egész hátralévő szakaszát. Kegyelemből élek, s kizárólag a Szentlélek munkájával dicsekszem! Nem szakadok ki a gyülekezetből, nem gyűjtök magam köré hozzám hasonló „tökéleteseket”, hanem örömmel és felszabadult szívvel hirdetem a minden kegyelem Istenét. Nem megyek át egy másik felekezethez, mert ott tökéletesebbnek látszanak a hívők, hanem hiszem, hogy Isten kegyelme általam is áldottabbá tudja tenni a sajátomat. Hiszek, hiszek és hiszek, hogy a vélt és valós jócselekedeteim helyett, – amelyek egyetlen bűnt sem képesek eltörölni – épp e Jézusba kapaszkodó bizalom által legyek kedves az én Uram előtt. Hiszem, hogy kizárólag kegyelemből van üdvösségem, s Péter apostollal együtt szívből vallom magamról és másokról is: „A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.” (1Pét 5,10-11)
Somogyi László