Institutio (a 2. kötet bemutatása)

Kálvin János: Institutio II. kötet

(1559)

A megváltó Isten ismeretéről Krisztusban, aki előbb a törvényben jelent meg az atyáknak, majd az evangéliumban nekünk is

Az Institutiot forgatva, újra eszemben jutott, hogy nekünk, református lelkipásztoroknak többet kellene idéznünk Kálvint. Talán nem annyit, mint ahogy evangélikus testvéreink teszik Lutherrel, de személyes megtapasztalásom, hogy Kálvin milyen megelevenítő hatással van a hívő ember lelki életére, s hogy mennyire pozitív értelemben eszmélteti teológiai gondolkozását. Emlékszem, amikor a néhai szentmártonkátai kollégánk (id. Vizi István) megvallotta: „Fiatal hívőként az Institutiot olvasva egyszer csak így fakadtam ki: Ez az, én is ezt hiszem, csak nem tudtam ilyen jól megfogalmazni!”

Kálvin személyét és teológiáját jó lenne meg is tisztítanunk több féle rátapadt előítélettől és sztereotípiától: „szigorú volt”, akár „igazságtalan” is, - s máris tudnánk idézni a Szervét pert, vagy az úrvacsorától való eltiltások esetét. De pl. vannak, akik azért neheztelnek rá, mert száműzte az orgonát a templomokból, holott pl. Dr. Bódis Tamás a Kálvin emlékévek záróünnepségén (2014.10.18. Bp. Kálvin tér) rámutatott, hogy csupán az valós, hogy Kálvin korában a többszólamú zene hiányában az orgona, mint kísérő hangszer szerepe elenyészett és számos gyülekezet elhanyagolta vagy akár el is adta az orgonáját.

Hogy tisztuljon a kép és közelebb kerüljünk a valóságos Kálvinhoz, mint hívő emberhez, illetve korszakalkotó teológushoz - érdemes elolvasni Marilynne Robinson „A gondolkodás szabadsága” című könyvét. (Kálvin Kiadó 2018) A szerző olyan emberi, történelmi és egyházpolitikai hátteret tár az olvasó elé, ami által egy sokkal reálisabb, barátságosabb, ugyanakkor Krisztus mellett szenvedélyesen elkötelezett teológusra mutat rá. - Szerintem az Institutio szerzője a valóságban sokkal inkább ilyen lehetett.

Kálvin életének és teológiájának meghatározó hatását jól mutatja az is, ahogy a halála után 54 évvel megfogalmazott Dordrechti kánonokban visszaköszön. Nem véletlenül nevezték el ezeket a téziseket a kálvinizmus öt pontjának. Felidézem őket, mert az Institutio 2. könyvének bemutatásakor egyértelműen visszatükröződnek majd: 1.) Teljes romlottság; 2.) Feltétel nélküli elhívás; 3.) Korlátozott engesztelés; 4.) Ellenállhatatlan kegyelem; 5.) A szentek megtartatása. (vö: www.hbrefkalvinter.hu Aktualitások/Tanítjuk/Öt megrendítő tétel)

Jelen ismertetőben az Institutio 2. könyvének 17 fejezetét csak nagy vonalaiban tudom bemutatni, de mindenképpen szeretnék mindenkit bátorítani, hogy vegyük kezünkbe a művet és tanulmányozzuk át részletesen. Építő és megelevenítő Kálvin szenvedélyes hite, amellyel maximálisan tiszteli és elismeri a teremtő Isten szuverenitását, s ugyanakkor mélységesen bízik megváltó Urának szeretetében. Meggyőződésem szerint teológiájának erejét éppen az a ragaszkodás alapozza meg, amellyel a Bibliához, mint Isten Igéjéhez fordul, s azt egyértelműen a teológiai argumentáció végső tekintélyének tartja. Ezen a biztos alapon állva száll szembe a tévedésekkel és veszi fel a lelki-teológiai harcot bármely tévelygéssel szemben, amely eltorzítani akarja Isten igazságát, üzenetének, az evangéliumnak valós tartalmát. Az önmagát Igéje által kijelentő teremtő, megváltó és megszentelő Isten mellett bátran száll vitába, mert belső, személyes meggyőződésévé lett, hogy a Biblia Istene egyszerre abszolút szuverén és abszolút kegyelmes: A bűnt valóban gyűlölő, az embert pedig a legnagyobb áldozat árán is megmenteni szándékozó Úr. Olyan Uralkodó azonban, aki megalkuvás nélkül kijelenti az ember tehetetlenségét önmaga megváltására, s azt is, hogy egyedül az Ő kiválasztó kegyelme tudja megmenteni. Kálvin számára nem derogál Istent abszolút uralkodóként látni és láttatni, aki a teremtésben, a törvényadásban, az evangélium megfogalmazásában és megmentő tervének megvalósításában is tökéletesen szuverén. Nem probléma az Isten előtti meghódolás szükségességének hirdetése, mert ő maga már meghódolt előtte, s épp ekkor látta meg kegyelmes arcának ragyogását. Kálvin – bár saját megtéréséről nagyon visszafogottan ír -, teljesen átadta magát az ítélő, igazságos és egyben irgalmas Istennek. Ez adja teológiájának az erejét és máig ható érvényességét!

fejezet: Ádám bukása és lázadása miatt az egész emberi nemzetség átok alá vettetett, és az eredeti állapottól elfajult; az eredendő bűn;

Világossá teszi Kálvin, ami egész teológiájának esszeciáját alkotja: Minden tudásunk lényege az élő Isten és önmagunk helyes megismerése.

Önmagunk ismeretéről megjegyzi, hogy két dolgot kell világosan látnunk: milyen kiváló lenne a természetünk, ha sértetlenül maradunk, s hogy milyen nyomorult állapotba jutottunk Ádám bukása után. Ennek átérzése porba kell, hogy sújtsa minden dicsőségünket és önbizalmunkat, s szégyenteljes alázatra kell, hogy késztessen minket. Szent és tiszta élettel törekedhettünk volna a boldog halhatatlanság felé, ehelyett az önimádat posványába süllyedtünk. A bűneset óta az emberi természet semmit sem kíván jobban, minthogy hízelgés kényeztesse. S ha jön a dicsőítő beszéd (pl. a hajdúböszörményi polgári temetéseken), amely hízelkedésével felcsiklandozza az ember szívében óhatatlanul is felcsapó kevélységet, - nincs is annál nagyobb kéj. (2.1.2) Elveszítettük eredendő méltóságunkat, de az utána vágyakozó sóhajtozás megmaradt. Az első átgondolni való tehát az, hogy mennyire nem megvetendő ajándékokkal ruházott fel Isten, ami az Ő tiszteletére kellene, hogy indítson, - a másik pedig, hogy milyen iszonyatos rombolást vitt véghez a természetünkben az elfordulás és az elszakadás.

Kálvin itt is, mint ahogy többször teszi, Augustinust idézi, aki a büszkeséget nevezi minden rossz gyökerének. Kálvin hozzáteszi, hogy Ádám bukásának másik okát abban látja, hogy az ördögi hazugsághoz hajolt. Mert ahol megvetik Isten Igéjét, mint igazságot, ott megszűnik az iránta való tisztelet is, hiszen sem Isten fensége nem áll meg közöttünk, sem tisztelete nem marad meg sértetlenül, ha nem csüngünk szaván. Vagyis a lázadás gyökere a bizalmatlanság volt Isten kijelentéseivel szemben. Ezáltal Ádámból kitöröltetett a mennyei képmás, s ezáltal nemcsak egyedül ő szenvedte el ezt a büntetést, hogy ti. a bölcsesség, az erény, a szentség, az igazság és az igazságosság helyébe, amelyekkel Isten felékesítette, förtelmes betegségek: vakság, tehetetlenség, tisztátalanság, hiúság és igazságtalanság léptek, hanem utódait is mind belekeverte és belesüllyesztette ugyanezekbe a nyomorúságokba. (2.1.5)

Ugyanakkor Kálvin az eredendő bűnt, mint állapotot, nem nevezi ontológiai értelemben az ember jellemzőjének, a megszülető emberi életeket, illetve lelkeket nem nevezi romlottnak teremtettnek, hanem fertőzéshez hasonlítja a bűnt, amely Ádám óta minden nemzedéket megrontott. Az emberi lélek tehát nem eredendően rossz (nem rossznak teremti az egyes embert Isten), hanem elveszett, merthogy mindnyájan a bűntől megfertőzve születünk. Ádám minden utódára érvényes, amit a Jób 14,4 így ír: „Mert ugyan ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.”

Kálvin Jézust is, mint mennyei Bírót idézi, aki ezt tanítja: „Ami testtől született, test az” (Jn 3,6) ezért - folytatja a reformátor - az élet ajtaja mindaddig mindenki előtt be van zárva, amíg újjá nem születik. (2.1.6)

fejezet: Az ember most meg van fosztva akarati szabadságától, és nyomorult szolgaságnak van alávetve

Mi maradt meg vajon az embernek, akit a bűnbe esés kiforgatott minden dicsőségéből? Hiszen amikor a tisztelet legmagasabb csúcsán állt azzal, hogy Isten képmására teremtetett, akkor sem a saját jósága, hanem az Istennel való közössége miatt volt boldog. Akkor vajon mi lehet a sajátja, illetve képessége, amikor a legnagyobb gyalázatba száműzetett?

Kálvin vitába száll az ókori filozófusokkal (Platon, Cicero és mások nézeteivel), akik azt állították, hogy az erények és a vétkek a hatalmunkban állnak, vagyis a szabad akaratunkon múlik, hogy melyiknek engedünk teret az életünkben. De Chrysostomossal és Hieronymussal szemben is inkább Augustinus mellé áll, aki vitatja az ember szabad akaratát az üdvösség elnyerésére nézve. A reformátor így fogalmazza meg a meggyőződését: „Minden kétségen felül áll, hogy az ember szabad akarata nem elégséges a jó cselekedetekhez, hacsak nem segíti a kegyelem, méghozzá az a különös kegyelem, amelyet csak a választottak kapnak ajándékul az újjászületés által.” Majd hozzáteszi a rá időnként jellemző maliciózus megjegyzést: „Nem foglalkozom ugyanis azokkal a tébolyultakkal, akik azt karattyolják, hogy mindenkinek egyformán és különbség nélkül adatik a kegyelem.” (2.2.6) Végül Augustinus tézisére hivatkozik, aki nem habozott az akaratot szolgainak nevezni. S ugyancsak őt idézi, amikor így ír: „Az élet fája Krisztus, s ha valaki kinyújtja érte a kezét, élni fog; a jó és a gonosz tudásának fája pedig az akarat szabadsága, s aki arról, Isten kegyelmétől elszakadva gyümölcsöt szakít, meghal.” (2.2.9)

A 2. kötet elején felvetett önismeretről így ír összefoglalóan: „Az önismeret folyamatában az halad előre a leginkább, akit a maga nagy-nagy nyomorúságának, szegénységének, meztelenségének, gyalázatának a tudata teljesen lesújt és összetör.” (2.2.10)

fejezet: Az ember megromlott természetéből csak kárhozatra méltó dolog származhat

Kálvin következetesen komolyan veszi a bibliai kijelentéseket. Ha Pál azt írja, hogy „nincs, aki jót cselekednék, nincs egyetlen egy sem” (Róm 3,12), akkor meggyőződése szerint valóban az ember teljes romlottságával kell számolnunk. Elemezve több igehelyet (Róm 8,6-7; Ef 4,23; Ef 4,17-18; Ézs 60,2; Zsolt 62,10) levonja a biblikus konzekvenciát: „Csalárdabb a szív mindennél és gonosz az.” (Jer 17,9) Vagyis az emberi természet mindörökre és javíthatatlanul megromlott. Ha pedig ez az emberi nemzettség továbböröklődő „ajándéka”, akkor hiába keresünk a természetünkben bármi jót. (2.3.2) Elismeri, hogy nem mindenkin egyformán mutatkozik meg az áteredő, Ádámtól öröklött romlottság, de a Róm 3,10-18 alapján állítja, hogy ha isteni vagy emberi törvények nem korlátoznák és tartanák féken az emberi természetet, akkor bármelyikünk képes lenne akár a legnagyobb gonoszságokra is.

Az emberi mértékkel igaznak, erkölcsösnek és jónak tartott életekkel kapcsolatban pedig megjegyzi, hogy ott elve hiányzik az igazlelkűség legfontosabb összetevője (ti. hódolat a szuverén Teremtő előtt), ahol nem törekszenek Isten dicsőségének felragyogtatására. Ez viszont eleve nincs meg azokban, akiket Lelkével nem szült újjá. (2.3.4)

Azt állítja ezzel Kálvin, hogy az újjászületés nem magát az akaratot törli el vagy éppen hozza be az emberi életbe, hiszen az természetünknél fogva a sajátunk, hanem azt mondja, hogy az akarat a rossztól (az Isten nélkülitől), amit addig tudva-tudatlanul követett a jóhoz fordul. Kálvin meggyőződése, hogy ezt az átfordulást teljes egészében Isten cselekszi meg, hiszen magunktól ennek még elgondolására sem vagyunk alkalmasak Pál tanítása szerint. (2Kor 3,5) Isten nemcsak segíteni akarja a gyenge akaratot, vagy csupán kijavítani a torzulást, hanem teljes egészében bennünk akar munkálkodni. (2.3.6) Egyedül Isten akaratától függ és nem a mi érdemünktől, ha az emberi akarat a jó irányba fordul és a fordulat után állhatatos marad. Augustinusra hivatkozva így foglalja össze a látását: „Az embernek csak ennyi marad a szabad akaratból: Az akarat nem szabadságával szerzi meg a kegyelmet, hanem kegyelemmel a szabadságot! Kegyelem nélkül sem Istenhez térni, sem Isten mellett megmaradni nem tud; kegyelem által képes arra, amire képes.” (2.3.14)

fejezet: Hogyan munkálkodik Isten az emberi szívekben?

A Jób elleni csapás példájából kiindulva Kálvin szellemesen és eszméltető módon vezeti le, hogy nem lehetetlen ugyanazt a tényt Istennek is, a Sátánnak is és az embernek is tulajdonítani (vagyis részük van benne), de a szándékaik és a kivitelezési módok különbsége azt eredményezi, hogy miközben az események révén felragyog Isten tiszta igazsága, aközben lelepleződik a Sátán és az ember gyalázatos aljassága is. (2.4.2)

Az emberi szívekben megjelenő gonoszság elemzésekor Kálvin egyáltalán nem riad vissza attól, hogy végső forrásként Isten jelölje meg. Szerinte sérti Urunk szuverenitását, ha csupán a megengedő akaratát emlegetjük ilyen esetekben. Látása szerint ugyanis bizonyos helyzetekben ez történik: amikor Isten megszünteti világosságát, nem marad semmi más, csak a homály és vakság. (vö. az Einsteinnek tulajdonított szellemes érvelést az abszolút hideg és a teljes sötétség nemlétéről) Amikor Isten a Lelkét elvonja a szívünktől, akkor az kővé változik; amikor irányításától foszt meg, eltévedünk. Amikor tehát megvakít vagy megkeményít, voltaképpen megfoszt a látás, az engedelmesség és a cselekvés képességétől. Azt is vallja Kálvin, hogy Isten haragjának szolgája a Sátán, aki által oda irányítja pl. a gonosz vezetők gondolatait, ahova akarja, akaratukat felgerjeszti, szándékukat megerősíti. (Péld 21,1) Pl. Szihón, az emóriak királya azért nem biztosított szabad utat Izraelnek, mert „Isten megkeményítette a lelkét, és engedetlenné tette a szívét.” (5Móz 2,3) Majd kiderül Isten döntésének célja is: „hogy kezünkbe adja őt.” Tehát miután Isten el akarta veszíteni a pogány királyt, szívének megkeményítése isteni előkészítés volt a bukásához. – Jól látható ebből az érvelésből, hogy Kálvin számára összhangban van az Ó- és az Újszövetség Isten-képe. Végső soron mindent a szuverén Úr igazgat, aki végtelen bölcsességével és igazságosságával úgy tudja mindezt koordinálni, hogy az utolsó ítéletkor világosan kimutatható lesz mind a Sátán, mind az egyes ember személyes felelőssége a történések mögött. Kálvin tehát nem valamiféle fatalista teológus, hanem a Teremtő és Megváltó Istent mélységesen tisztelő, előtte meghódoló és Őt szívből imádó hívő ember.

fejezet: A szabad akarat védelmére született ellenvetések megcáfolása

Kálvin ebben a fejezetben 19 bekezdésben idézi fel, amit vitapartnerei, teológiai ellenlábasai szoktak felhozni az ember szabad akaratának védelmében. Mindegyiket biblikus alapokon, ha kell, filozófiai argumentációt is igénybe véve cáfolja meg. Kimutatja, hogy nem is igazán az emberi szabadság a vita tárgya, hiszen a szabad akarat védelmezői valójában az ember jóságát, vagy legalább is részleges jóságát szeretnék kimutatni. Irtóznak ugyanis az ember romlottságának és emiatt kegyelemre szorultságának elismerésétől, - vagyis valójában a büszkeség és az alázat harca húzódik meg a háttérben. Végül így summázza reformátori meggyőződését: „Szilárdan áll hát előttünk a kétség nélküli igazság: az emberi elme annyira elidegenedett Isten igazságától, hogy nincs olyan istentelen, ferde, szennyes, tisztátalan és gyalázatos dolog, amit el ne fogadna, meg ne kívánna, és véghez ne vinne; szívébe oly mélyen beívódott a bűn mérge, hogy csak romlott bűzt képes árasztani. Hogyha közben valaki mégis valamiféle jót mutat, elméjét annak is állandóan képmutatás és hamisság hálózza be, lelke legmélyén pedig a gonoszság rabja marad.” (2.5.19)

fejezet: Az elveszett embernek Krisztusnál kell keresnie az üdvösséget

Kálvin már az Ószövetség alapján is világosan rámutat, hogy közbenjáró nélkül Isten Izrael iránt sem mutatott soha engesztelődést, és enélkül kegyelme iránt reményt sem támasztott szívünkben. A törvényben előírt áldozati formák világosan és egyértelműen megtanították a hívőket, hogy az üdvösségüket egyedül csak a Krisztus által bemutatott engesztelő áldozatban kereshetik. (2.6.2)

A dávidi királyságra tett ígértek is egyértelműen Krisztusban teljesedtek be, amit Kálvin számos prófécia felidézésével bizonyít. Kimutatja, hogy Dávid házában újra magasba emelkedik a királyi dicsőség, s ez Krisztusban teljesedett be. Majd így folytatja: „E jövendölésekkel Isten azért szerette volna annyira átitatni a zsidókat, hogy szabadítást keresve egyenesen csak Krisztusra vessék tekintetüket. Bármilyen súlyosan megromlottak is, az emlékezetből nem lehetett kitörölni azt az általános elvet, hogy Isten Krisztus kezével fogja megszabadítani az egyházat, amint azt Dávidnak megígérte.” (2.6.4)

Látszik Kálvin érveléséből, hogy egyértelmű kontinuitást lát Isten megváltó tervében, nem tördeli diszpenzációkra, külön ószövetségi és külön újszövetségi szakaszokra az ordo salutist, vagyis a megváltás és az üdvösség isteni tervét. Ugyanúgy az egyetlen engesztelő Áldozat menti meg a törvényadás előtti Jóbot, mint Ábrahámot, Mózest, Dávidot vagy éppen Pál apostolt, s a választottait megmenteni kész Isten ugyanazt a véráldozatot számítja be zsidónak, görögnek és mindenféle nemzet fiainak.

Krisztus egyedülálló szerepét hangsúlyozandó Kálvin idézi az 1Ján 2,23-at: „Akiben nincs meg a Fiú abban az Atya sincs meg.” Majd megjegyzi, hogy vannak népek, illetve vallások, akik Krisztus elfogadása nélkül is büszkén vallják, hogy hisznek a teremtő Istenben. Némi napi aktualitással a háttérben hadd idézzem szó szerint: „Ilyenek például napjainkban a törökök, akik tele szájjal hirdetik, hogy istenük a menny és a föld teremtője, de miután Krisztustól iszonyodnak, az igaz Isten helyébe bálványt állítanak.” (2.6.4)

fejezet: Isten a törvényt nem azért adta, hogy az a régi szövetség népét önmagában megtartsa, hanem azért, hogy a Krisztusban szerzett üdvösség reménységét az Ő eljöveteléig táplálja bennünk

A törvény szerepének taglalásakor Kálvin rámutat, hogy az, illetve az a potenciális lehetőség, hogy valaki azt megtartja, nem Krisztus helyettesítésére adatott, hiszen a törvényt a gyakorlatban egyetlen földi halandó sem tudja megtartani. Ha valaki meg tudná tartani, az üdvözülhetne általa, csakhogy ilyen valaki nem létezik egy sem a bűneset óta. A törvény ezért tükör, amely folyamatosan elénk tárja, milyen abszolút mértékben rászorulunk a kegyelemre, s a törvény új és új felidézése egyre jobban rávesz a vámszedői kiáltásra: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” (Luk 18,13)

Hiába tanítja a törvény az igazságot, amíg azt Krisztus meg nem adja nekünk kegyelmi beszámítással, az újjászületés Lelkével. Ezért nevezi Pál (2Kor 3,6) méltán Krisztust a törvény beteljesítőjének vagy végének, hiszen teljesen hiába tudnánk az értelmünkkel mindazt, amit Isten követel tőlünk, ha Krisztus nem sietne azok megsegítésére, akiket a bűn, mint elviselhetetlen teher és iga nyom és gyötör. Másutt arról ír (Gal 3,19), hogy a „törvény a bűnök miatt adatott”, pontosabban azért, hogy kárhozott voltunkról meggyőzve alázatosakká tegye az embereket. (2.7.2)

Kálvin teológiájának egyébként egyik vezérmotívuma az alázat, amit gyakorolt is, s a megváltottság, illetve kiválasztottság egyik legfőbb ismérveként tárgyalt.

A törvény szerepét így foglalja össze: „Nem arról szólok, ami megtörténhet, hanem ami szükségszerűen megtörténik. Miután ugyanis a törvény tanítása messze meghaladja az emberi képességeket, az ember legfeljebb csak távolról szemlélheti a törvényhez kapcsolt reménységet (ti. az üdvösséget), ám gyümölcsét soha nem szakíthatja le. Egyetlen dolog maradt meg neki, hogy e jó fényében mérje fel alaposabban nyomorúságát, s közben vegye tudomásul, hogy az üdvösség reményétől elszakítván biztos halál (azaz kárhozat) fenyegeti.” (2.7.3)

fejezet: Az erkölcsi törvény magyarázata

Kálvin újra hangsúlyozza a fejezet elején, hogy vessük el magunktól a saját erőnkkel kapcsolatos üres képzelgést, tegyük félre a magunk igazságában való bizakodást, viszont a hiányosságaink miatt megtört és megviselt lelkiismerettel tanuljunk meg teljességgel alázatosnak lenni, és mondjunk le önmagunkról Krisztusért. (2.8.1)

Ezek után a fejezetben végig elemzi mind a tíz parancsolatot, amelyből most csak az első bevezetőjéből idézek. Ezek a gondolatok ismét jól mutatják Kálvin hódolatát és tiszteletét a szuverén Isten felé. „Isten mindenekelőtt arról gondoskodik, hogy a meghozandó törvény fenségét soha ne vessék meg, ezért szentesítése végett három érvet használ. (1) Önmagának tartja fenn a hatalmat és a parancsolás jogát, hogy a választott népet engedelmességre késztesse. (2) Felkínálja a kegyelem ígéretét, amellyel a szent életre való buzgóságra édesgeti. (3) Emlékeztet jótéteményére, hogy a zsidók szemére vethesse hálátlanságukat, ha nem becsülik meg jóságát. - Az Úr név jelzi a hatalmat és a törvényes uralmat. Amennyiben tőle és általa vannak mindenek, úgy méltó, hogy őreá nézve is legyenek mindenek, ahogy Pál mondja. (Róm 11,36) Így ez az egyetlen Ige bőségesen elég arra, hogy az isteni fenség igája alá hajtsuk fejünket, mert irtózatos lenne, ha annak fennhatósága alól akarnánk kivonni magunkat, aki nélkül nem létezhetünk.” (2.8.13) – Csak csendben megkérdem: hol van ez a hódolat mai hívő életünkből, teológiai érvrendszerünkből, egyházunk hétköznapjaiból?!

Végül egy Augustinus idézettel zárja Kálvin a Tízparancsolat elemzését azzal a szándékkal, hogy rámutasson: nincs különbség a parancsolatok súlya között! „A bűnök megítélésére – mondja Augustinus – ne használjunk hamis mérleget, amelynek serpenyőjébe döntésünk szerint azt helyezünk, amit akarunk, és ahogyan akarjuk, mondván, ez súlyos, az könnyű, hanem vegyük elő az Isten kincsesházából a Szentírás isteni mérlegét, és ezen mérjük meg azt, hogy melyik súlyosabb és melyik nem, sőt, ne is méricskéljünk, hanem fogadjuk el, hogy úgy helyes, ahogy az Úr már megmérte.” (2.8.58)

fejezet: Krisztus, akit ugyan a törvényben megismertek a zsidók, végül az evangéliumban nyilatkozott meg teljesen

Kálvin nagyon érdekesen az evangélium részének tekinti a kegyelmi bűnbocsánatnak a törvényben lépten-nyomon felbukkanó ígéreteit is, amelyek által Isten megengesztelődik az emberek iránt. Vagyis nála nincs az a mesterségesen keltett feszültség, amely a teológia történetben gyakran fellelhető a törvény és az evangélium között. Kálvin – szerintem nagyon helyesen – az ószövetség minden ígéretét, amely a bűnök bocsánatára vonatkozik, illetve Isten elfogadó irgalmára utal, együtt látja a megváltás művével, s minden ilyen utalás mögött a Krisztus-esemény anticipációját fedezi fel. Ez megóvja attól, hogy az Ószövetség Istenét egy zord és szinte kegyetlen valakinek lássa, ugyanakkor az Újszövetségét egy mindent elnéző, elvtelen, szinte „csöpögősen” szerető Atyaként szemlélje. Napjainkban ez utóbbi Isten-kép erősen terjed (vö: Paul Young A viskó c. könyve), ami mögött persze a 20. század borzalmai és család, illetve szeretet- és lélekromboló tendenciái is meghúzódhatnak. A ma embere rettenetesen vágyik a szeretetre, merthogy szinte sehol nem volt benne része (még a saját családjában sem), de ugyanakkor a bűneiért való felelősségvállalást, az Isten törvényével való szembesülést minden erővel hárítja önmagától. Valószínűsítem, hogy Kálvin művei ezért sem népszerűek manapság, - bár megjegyzem, hogy fiatal hívő, illetve teológus körökben érzékelhetőek egy új Kálvin reneszánsz jelei.

Az Institutio második könyve egészséges arányban tárja elénk mind a törvény, mind az evangélium szerepét és jelentőségét, s az Isten-képet egyszerre mutatja fenségesen igazságosnak és csodálatosan irgalmasnak.

Törvény és evangélium csak annyiban ellentétek Kálvin szerint, hogy az egyik kimondja az üdvösség lehetséges útját, az evangélium pedig megmutatja az ember egyetlen esélyét, ti. Krisztus bűntörlő áldozatát, ami által üdvözülhetünk. Mindkettő Isten ajándéka, de az nem kétséges, hogy a bűneset óta csak az egyik által juthatunk el a mennybe.

fejezet: Az Ó- és az Újtestamentum hasonlóságáról

Mi a különbség a Krisztus előtti és a Krisztus utáni szövetség között? – teszi fel a kérdést Kálvin. A tömör választ így adja meg: Az atyákkal kötött szövetség sem tartalmára, sem tárgyára nézve nem különbözik a miénktől, ezzel teljesen egy és azonos. (2.10.2) Hogyan értsük ezt?

Ha feltesszük a kérdést, hogy miért üdvözült egy ószövetségi hívő és miért egy újszövetségi, akkor ki kell mondanunk: ugyanazért! Mindkettő kijelentést kapott a törvény által, hogy a természete oly mértékben megromlott, hogy önerőből képtelen elfogadtatni magát a szent Istennel, ugyanakkor mindkettő ígéretet kapott: Ha hisz Isten megoldásában, a helyettesítő áldozatban, akkor üdvözül! Az csupán részletkérdés, hogy az egyik még nem tudta, hogy Jézus Krisztusnak fogják hívni az Isten áldozati Bárányát, a másik pedig egy 33 éves földi életúttal együtt ismerheti meg a Megváltóját. Mindkettő kegyelemből, hit által üdvözül! Az egyik még nem tudhatta, hogy Isten a saját Fiát teszi engesztelő áldozattá, a másik pedig már ezt is tudva kell, hogy imádja Istent teljes szívéből, teljes lelkéből és teljes erejéből.

Kálvin azt is részletesen körüljárja, hogy az ószövetségi áldás-ígérteket mennyire nem csak a testi gyarapodásra és jólétre vonatkoztak, hanem egyértelmű lelki javakat, lelki növekedést és boldogulást vetítettek a választott nép hívői elé. Sajnálatos az a vakság, amivel aztán a nekik megígért Messiást, minden lelki kincs forrását elutasították.

11.fejezet: A két szövetség közti különbségről

Kálvin gondolatait összefoglalva elmondhatjuk: Az Ószövetség népe a földi ígéret földjén anticipálta az eljövendő mennyei javak jó ízét. Ezt az új választott nép, az egyház már nem így éli meg. Van, aki Isten gondviseléséből kimondottan anyagi jólétben és békességben töltheti el földi vándorlása idejét (lásd pl. Nyugat-Európa utóbbi 70 éve), de van, aki sokféles szükség, nyomorúság, sőt üldöztetés és fájdalom között futja végig földi pályáját. (pl. Kína, Észak-Korea, stb. keresztyénei) Van tehát különbség a választottak életútjai között, de Isten szeretetét mégis mindnyájan megtapasztalják, hiszen megíratott: „Akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra van.” (Róm 8,28)

Különbség még a két szövetség között, hogy az elsőben sok minden még képmás vagy árnyék, míg az újban beteljesült valóságokat láthatunk. A Zsidókhoz írt levél taglalja ezt részletesebben.

Harmadik különbségként Kálvin a Jer 31,31-34 alapján azt taglalja, miben más a két szövetség. Az egyik, mivel az ember megtartani nem tudja a bűneset miatt kialakult lelki állapotában, a Teremtőtől elszakadt helyzetében, ezért a halál forrása számára: ha megtartja a szövetségi törvényt, akkor él, ha nem, akkor meg kell halnia.

A másik, az új szövetség már a szív hústábláira íródik az újonnan születés által, s a Szentlélek „kezemunkája” nyomán. Az Ótestámentum tehát halált hoz, mert nem tehet mást, csak átkot hoz a bűn miatt az egész emberi nemzetségre; az Új az élet eszköze, mert az átok alól felszabadítva visszahelyez Isten kegyelmébe. (2.11.8)

fejezet: Krisztusnak emberré kellett lennie, hogy közbenjárói szolgálatát betölthesse

Eljött valóságos emberkénk a mi Urunk, magára öltötte Ádám személyét, felvette nevét, hogy helyére állva engedelmeskedjen az Atyának, és testünket, melyet felvett, elégtétel gyanánt Isten igaz ítélete elé állítsa, és ugyanebben a testben hordozza el az általunk kiérdemelt büntetést. Miután Isten maga nem szenvedhet halált, az ember viszont nem győzheti le azt, az emberi természetet összekötötte az istenivel, hogy az egyik erőtlenségét alávesse a halálnak a bűnök engesztelésére, a másik erejével pedig felvegye a harcot a halállal, és győzelmet szerezzen nekünk. Aki tehát megfosztja Krisztust akár isteni, akár emberi természetétől, az fenségét és dicsőségét csorbítja meg, vagy jóságát homályosítja el. (2.12.3)

Pál szavaiból világosan kiderül (Kol 1,15) – folytatja Kálvin, hogy miután Krisztus Isten örök Igéje, ő az elsőszülött minden teremtmény között, de nem azért, mert teremtetett, vagy mert a teremtmények közé kell számlálni, hanem azért, mert ő a világ sértetlen állapotának őselve, ahogyan az a világ kezdetétől a legnagyobb szépséggel tündökölt, továbbá pedig azért is, mert emberré lévén, ő lett az elsőszülött a halottak közül. (2.12.7)

fejezet: Krisztus az emberi természet valóságos szubsztanciáját vette magára

Kálvin a manicheusok és a marcioniták nézeteivel vitatkozva rámutat, hogy a földre küldött Megváltó egy tudatos isteni terv alapján „Dávid magvából lett test szerint” (Róm 1,3), vagyis szándékosan lett valóságos emberré és éppen zsidóvá. De második Ádámmá is lett, ami még inkább azt erősíti, hogy a megváltásra szoruló emberrel lett azonossá, ugyanazt a szubsztanciát felvéve magára. Tudta, hogy egy bukott lénnyel kell azonosulnia, de mégsem szégyelli őket testvéreinek hívni. (Zsid 2,11)

A folytatásban Kálvin több bibliai lókusra hivatkozva bizonyítja, hogy a Krisztusnak valóságos embernek kellett lennie, s mennyire azzá is lett.

fejezet: A két természet miként alkotja a Közbenjáró személyét

Kálvin így érvel: „Amikor azt mondjuk, hogy Ige testté lett, ezt nem úgy kell értenünk, hogy mintegy testté alakult át, vagy zavarosan összekeveredett a testtel, hanem úgy, hogy a szűz méhét magának templomul választotta lakóhely gyanánt; és ő, aki Isten Fia volt, ember fiává lett, nem lényegi összekeveredéssel, hanem személyi egységgel. Ennélfogva mi az isteninek és az emberinek olyan összekapcsolódását és egységét valljuk, amelyben megmarad mindkét természet tulajdonsága, és a kettőből mégis Krisztus egy személye áll össze.” (2.14.1) A továbbiakban az emberi test és lélek szoros összetartozásáról és mégis megkülönböztethetőségéről veszi a példát arra, hogyan is értsük Jézus Krisztus kettős természetét.

Később János evangéliumát idézi, ahol nagy számban találhatók olyan tulajdonságai Jézusnak, amelyekben egyértelmű ember-volta, de isteni természetének, rendkívüli adottságainak és különleges küldetésének is számos bizonytékát adja a Szentírás. (2.14.3)

A Szervét per mögött meghúzódó súlyos teológiai nézetekre mutat rá Kálvin további érvelése. Az eretneknek tartott ötödik századi Nestoriusra hivatkozva így ír: „A mi korunkban is előállt egy éppily veszélyes szörnyeteg, Szervét Mihály, aki Isten Fia helyébe egy Isten lényegéből, lélekből, testből és még három nem teremtett elemből összegyúrt képzelményt állított. Mindenekelőtt tagadta, hogy Jézus azért lenne Isten Fia, mert a szűz méhében a Szentlélek nemzette. Ez a ravaszkodás arra irányul, hogy a két természet megkülönböztetését elcsavarva, Krisztust valamiféle Istenből és emberből vett keverékké tegye, akit azonban sem Istennek, sem embernek nem lehet tekinteni.” (2.14.5) Kálvin így foglalja össze a látását: „Isten Fia kezdetben idea volt, és már akkor eleve el volt rendelve arra, hogy ő legyen az az ember, aki Isten lényegének képmása.” (2.14.8) Végül a Ján 1,14-re hivatkozva így summázza a fejezetet: „Az evangélista célja az, hogy megmutassa a két természetben a személy egységét.”

fejezet: Ha tudni akarjuk, miért küldte el az Atya Krisztust, és mit hozott nekünk, három fontos dolgot kell benne meglátnunk: a prófétai, a királyi és a papi tisztet

Bár a próféták rengeteg információval szolgáltak Isten tervéről és akaratáról, Kálvin mégis úgy látja, hogy az ószövetségi Izrael tagjai mindig szilárdan meg voltak győződve arról, hogy a Messiás eljövetelétől kell remélni a megértés teljes világosságát. Még a samáriai asszony szavaiból is ez csendül ki: „Amikor eljön a Messiás, mindenre megtanít majd minket.” (Ján 4,25) De Ézsaiás is egyértelműen a Krisztusra utalva írja, hogy „csodálatos tanácsos”. (9,6)

Ugyancsak a Krisztus prófétai tisztét erősíti az Ézs 61,1-2: „felkent engem, hogy … hirdessem az Úr jókedvének esztendejét.”

A királyi tisztről kifejti Kálvin, hogy kétséget kizáróan Isten megígéri (pl. a Zsolt 89,36-38-ban), hogy Ő a Fia által lesz az egyház örök kormányzója és oltalmazója. Hogy mennyire komolyan gondolja Krisztus királyi tisztét és méltóságát, azt jól mutatja a következő idézet. „Amikor Dávid kineveti ellenségei vakmerőségét, akik Isten és Krisztus jármát igyekszenek széttörni, és azt mondja, hogy hiába háborognak a királyok és a népek, mert támadásuk megtörésére eléggé hatalmas az, aki a mennyben lakik, - akkor az egyház folytonos megtartatása felől akarja biztosítani a hívőket, és jó reménységgel lelkesíti őket, ha az egyház elnyomás alatt szenved.” (2.15.3)

A papi tiszt bemutatására térve hangsúlyozza, hogy Krisztus eredeténél és lényegénél fogva olyan közbenjáró, aki minden szennytől tiszta, s éppen ezzel a szentségével szerez számunkra engesztelést. Mivel Isten bírói mivoltánál fogva haragszik ránk, engesztelő áldozatnak kell közbejönnie, hogy a pap megnyerhesse számunkra Isten jóindulatát, és lecsendesítse haragját.

fejezet: Hogyan töltötte be Krisztus megváltói tisztét üdvösségünk megszerzésére; Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele

Az Institutio második könyvének eddigi tanításait, illetve azok célját így foglalja össze a szerző: „Mindaz, amit eddig Krisztusról mondtunk, arra az egy célra tekint, hogy önmagunkban kárhozottak, halottak és elveszettek lévén, őbenne keressük az igazságot, a szabadítást, az életet és az üdvösséget, amint arra Péter jeles mondása tanít: „Nincs más név az ég alatt az emberek között, amely által üdvözülhetnénk. (Csel 4,12)” (2.16.1)

A következőkben meggyőződéssel érvel Kálvin amellett, amit a mai „humanista” (emberközpontú) evangélizációs gyakorlatunk szinte teljesen feladott és elfelejtett. Ti., hogy az elveszettségünk és a kárhozat iszonyatának feltárása nélkül, illetve az azzal való szembesülés nélkül, hogy bűneink miatt Isten haragja van rajtunk, Ő utálja a bűnt és ellenségének tekinti azt, aki cselekszi, - vagyis a haragvó Istennel való szembesülés nélkül egyszerűen nem tudjuk sem értékelni sem kívánni Krisztus megmentő munkáját! Jól látszik ez pl. a felnőtt konfirmandusok között, ahol az előkészítő sorozat végére szinte mindenki mély meggyőződéssel tesz bizonyságot a gondviselő Istenbe vetett hitéről, de alig vannak, akik igaz megtérésre szomorodnának meg! Pedig jól ismerjük az Igét: „Az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.” (2Kor 7,10) Sajnos nem merünk, vagy nem akarunk (?) az ember elveszettségéről a Lélek bizonyító erejével beszélni. Persze időnként a másik véglet is jellemzi az igehirdetéseinket, amelyekben a bűn ostorozása nagy „élvezettel” folyik, a gyülekezet pedig retteg, vagy egyszerűen megunja és otthagy, mert nem fejtjük ki ugyancsak a Lélek erejével a megváltás szintén minden emberi értelmet felülhaladó, nagyszerű voltát…

Kálvin ismét Augustinust idézi: „Isten szeretete felfoghatatlan és változhatatlan, ugyanis nem akkor kezdett el szeretni minket, amikor Fiának vére megengesztelte őt velünk. Ő már a világ teremtése előtt szeretett minket, hogy egyszülöttével együtt mi is a fiai legyünk, mielőtt még egyáltalán valamik is lettünk volna. Mivel mindig is szeretett minket, Krisztus halála által megengesztelődött velünk, akik a bűn miatt ellenségei lettünk.” (2.16.4) Megjegyzem: ez az idézet is jól mutatja, hogy nem Kálvin dolgozta ki az eleve elrendelés tanát, hanem már jóval előtte vallották azt teológusok és atyák.

A folytatásban Kálvin részletesen kifejti, miért kellett a megátkozott bűn miatt megátkozott halállal halnia a Megváltónak, s hogy miért kellett a feltámadásával és a mennybemenetelével igazolnia, hogy az Atya elfogadta helyettes elégtételét.

Érdekes, ahogy ebben a fejezetben Krisztus pokolra szállását értelmezi. (1Pét 3,9) „A szövegösszefüggés vezet rá minket arra, hogy azok a hívők, akik korábban meghaltak már, ugyanannak a kegyelemnek voltak a részesei, mint mi; az apostol azzal magasztalja Krisztus halálának erejét, hogy az a halottakig is elhatolt, s a kegyes lelkek, akik oly régóta várták nagy buzgósággal a látogatását, immár megláthatták őt; viszont az elvetettek számára még világosabbá vált, hogy teljesen ki vannak zárva az üdvösségből. Péter tehát azt akarja tanítani, hogy Krisztus halálának értelme mindkettő számára nyilvánvalóvá lett.” (2.16.9)

fejezet: Helyesen és igazán mondjuk, Krisztus kiérdemelte számunkra Isten kegyelmét és az üdvösséget

A második könyv záró fejezetében arról értekezik Kálvin, amit egyes korabeli teológusok felvetettek, hogy vajon az önfeláldozásával a Messiás szerzett-e érdemeket önmagának? Manapság nem jellemzője ez a téma a teológiai diskurzusoknak, de érmes átgondolni reformátorunk érvelését: „Krisztus az ellenségeiért vállalta a halált. Ebből arra következtethetünk, hogy nem törődött magával, ahogy világosan ki is jelenti: „Érettük szentelem oda magamat.” (Ján 17,19) Ez pedig igazolja, hogy semmit sem tart meg önmagának, hanem szentsége gyümölcsét másoknak adja át. És valóban, feltétlenül érdemes megjegyeznünk, hogy Krisztus mintegy elfeledkezett magáról, hogy teljesen üdvösségünk szolgálatába állhasson. Egyesek fonákul csavarják el Pál bizonyságát: „ezért felmagasztalta őt az Atya, és oly nevet adott neki” stb. (Fil 2,9) Ugyan miféle érdem alapján lehetett volna egy ember a világ bírájává, az angyalok fejedelmévé, nyerhette volna el Isten főhatalmát, és válhatott volna olyan hatalmas fenséggé, amelynek ezredrészéhez sem ér fel az összes ember és angyal minden erénye? – Pál itt nem Krisztus felmagasztalásának okáról értekezik, hanem a következményére mutat rá” – szögezi le a reformátor. (2.17.6)

Befejezésül hadd jegyezzem meg újra, hogy a szuverén Isten fensége előtt meghódoló és kegyelmét valóban értékelő és dicsérő gondolatokkal tölti fel az embert az Institutio olvasása. Vannak benne vitatémák, amelyek inkább korhoz kötöttek, de a megváltás szükségességének és valóságának mély felfedezéséhez segíti el az olvasót Kálvin fő művének tanulmányozása. Csak ajánlani lehet mindenkinek.

Végül hadd hívjam fel a figyelmet egy könyvre, amely Kálvin szellemiségével mélyen átitatódva született egy 20-21. századi amerikai református teológus tollából: R.C. Sproul Isten szentsége (Presbiteriánus Kiadó 2017) Utóbbi éveim legnagyobb könyvélményét jelentette ez a mű.

Somogyi László