A beszélő ember - az istenképűség része

A beszélő ember – az istenképűség része

              Az emberi lét forrása és legnagyobb dicsősége az istenképűsége! Nincs ennél nagyobb ajándéka, és ez az, ami minden más lénytől megkülönbözteti az univerzumban. (Ha volnának más, értelmes lények valahol a teremtettségben, nekik is legfeljebb ez lehetne a legnagyobb kiváltságuk!)

Az istenképűség egyik legfontosabb jele és bizonyítéka a beszédképesség. A kommunikáció, amire állatok, sőt a legújabb kutatások szerint a növények is képesek, bármilyen árnyalt is lehet (pl. a metakommunikáció sokfélesége), mégis kevesebb, mint a beszéd. A beszédben elmondott üzenet (a logosz, az ige) sokkal többet hordoz, mint információ. Álljon itt példaként egy morze-üzenet:

.-   --..   …-   .-   --.   -.--   -.   .   -.-   .   --   .-.-.-   --   .   -.   -   -   .   …   -   -.   .   -.-  .-  -.-   .   -.   -.--   ..-..    .-.

Mennyivel több ez, ha leírom, vagy még inkább, ha elmondom a szívem választottjának: „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér… (s tavaszi zápor fűszere a földnek…)” (Shakespeare 75. szonett)

            Teremtettségünk újra-felfedezésére és erőteljes hirdetésére van szükségünk, hogy emberi létünk szépségét és értelmét megértsük, s a felülről való küldetését betölthessük. Isten szeretetből és szeretetre teremtett minket, az egész világ létrehozásának egyetlen okaként a Szentírás erről tesz bizonyságot: Isten azért teremtette a világot, hogy szerethessen egy hozzá hasonló lényt, aki önként viszont tudja szeretni Őt. A Biblia erre utal már a legelső oldalán, amikor így adja vissza a Teremtő szándékát: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1.Móz 1,27)

A „maga képmására” (imago Dei) döntő jelentőségű kijelentés: Nem csak azt jelenti ez, hogy személynek teremtett minket, akik Őhozzá hasonlóan az értelem-érzelem-akarat hármasságának magas és kifinomult szervezettségével rendelkezünk (pl. az állatok lehetnek egyéniségek, de nem lettek személyiségek!), hanem azt is jelenti mindez, hogy egészen egyedülálló kommunikációs készséggel, beszédképességgel rendelkezünk! S bár lehet gyönyörködni a madarak füttyében, vagy a delfinek egymás közötti jelzésrendszerének érdekességeiben, az emberi beszéddel egyik sem hasonlatható össze. A szeretetnek, a bölcsességnek és a tervek, az akarat egyeztetésének, valamint az Isten dicséretének olyan sajátos eszköze az emberi beszéd, ami semmihez nem fogható, semmivel nem helyettesíthető! Egy szerelmes vers, egy tudományos leírás pl. az élő sejt belső működéséről, vagy pl. a Megváltó Istent magasztaló műve Bachnak, a János passió, vagy Haendel Hallelúja kórusa, ég és föld távolságra van attól, amit más, teremtett lények kommunikációja produkálni képes. Isten szeretésének páratlan módja az emberi beszéd! Ezért valljuk, hogy a Teremtő Isten tudatosan így alkotott minket a maga képére, s hogy ezzel átléphetetlen határvonalat húzott a legfejlettebb emberszabású majom és az ember közé.

Az evolúcionizmus ideológiáját vallva nincs magyarázat az emberi beszéd megjelenésére. Mi indokolná, ha az anyag fejlődésében és a véletlenekben bízunk, hogy egy majom elkezdjen verset írni, amikor anélkül is betölti létfenntartási, illetve szaporodási szükségleteit? Miért volt szükség az érzések igen kifinomult kommunikációjára, a másik, szeretett majom dicséretére, amikor enélkül is megtalálta a párját, s az az ösztöneire hallgatva oda is adta magát neki. Megállapíthatjuk, hogy az evolúció-hit egyik legnagyobb ellenfele az emberi beszéd megjelenése, pontosan azért, mert az istenképűségünk egyik legjobban elemezhető bizonyítéka!

Fontosnak érzem itt megjegyezni, hogy napjaink ideológiai és értékrendi vitáiban (pl. az LMBTQ világnézettel szemben) nincs erősebb és meggyőzőbb érv, mint az ember istenképűsége. Ha argumentálunk a másként gondolkodókkal szemben, erőtlennek bizonyulnak a morális, pszichológiai, szociológiai, illetve demográfiai érvek. Ezek ugyanis csupán emberi megfigyelések, amelyek hol a józan észre, hol szép tradíciókra, hol fejlődés lélektani tényezőkre, vagy pedig a heteroszexuális családok szaporodási képességére hivatkoznak, de ez mind támadható, kikezdhető vagy az egyén szabadságjogaira, vagy valamilyen magasabb élvezeti fokra hivatkozva. (vö.: Meseország mindenkié)

A teremtési renddel szemben azonban nincs érv! Keresztyénként, vezetőként, szakemberként, politikusként, egyszerű hívő emberként erre kellene hivatkoznunk! Velünk született adottság az istenképűség, ami egy meghatározott rendhez, átgondolt, bölcs és szeretetteljes tervhez, két személy, a Teremtő és az ember kapcsolatához igazodik. Ha ettől a rendtől az ember bármelyik területen eltér, a diszfunkcionalitást választja! (Ha valaki pl. a KRESZ szabályait felrúgja, előbb-utóbb sérül, vagy sért, belehal vagy másokat is megöl.) Mivel Isten képét hordozzuk, pl. azzal, hogy beszélgetni tudunk a kedveseinkkel, sőt a Teremtőnkkel, ezért az Ő terveit, az Ő gondolatait, értékrendjét képviseljük – normális esetben, vagy ma így mondanánk: „alapértelmezés szerint”. A bűneset ezt a képviseletet felrúgta, de a teremtési rend pozitívumait nem tudta megváltoztatni. Viszont ha nem arra használjuk az életünket, amire az készült, bántunk, sértünk és rombolunk vele. A bűneset óta erről szól az emberi történelem. A megtérés éppen ezért azt jelenti, hogy elfogadom az istenképűségemet, megköszönöm azt, s bocsánatot kérek mindazért, amit ennek ellenében tettem. Hogy ezt megtehessem, ehhez is rendkívüli ajándék a beszédkészségem!

            Gondoljuk végig: milyen óriási hatalma, befolyása van az emberi szónak! Jakab apostol így mutatja be ezt a hatalmat:
„Ugyanígy a nyelv is milyen kicsi testrész, mégis nagy dolgokkal kérkedik. Íme, egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat: a nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Olyan a nyelv tagjaink között, hogy egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket, miközben maga is lángba borul a gyehenna tüzétől. Mindenfajta vadállat és madár, csúszómászó és tengeri állat megszelídíthető: meg is szelídíti az ember; a nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni, fékezhetetlenül gonosz az, telve halálos méreggel. Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie.” (Jak 3,5-10)

De pozitív példaként hadd említsük az esküvőn elhangzó egyetlen szót: „Igen”. Ettől az egy szótól rengeteg dolog megváltozik: érzelmi, családjogi, anyagi és öröklési szempontból egy egészen új élet kezdődik! Ugyanígy egy tanú egyetlen szóval felmenthet egy vádlottat, egyetlen szó által megszűnhet egy szerződés, vagy elkezdődhet egy egészen új szövetség.

S itt érkeztünk el a beszélő ember hihetetlenül nagy lehetőségeihez és felelősségéhez. A teremtő Urával megromlott kapcsolatát is beszélőképessége által rendezheti!  „Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, megbocsátja bűneinket és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (1.Ján 1,9) Nem kell vezekelnem, dolgoznom és tennem, elég csak szólni: „Vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek!” (Luk 15,21) De vajon tényleg elég ennyi, hogy egy eltékozolt életre bocsánatot kapjunk? – Igen, elég, legalább is a mi oldalunkról! Egyébként Isten Fiának önfeláldozó szeretetére volt szükség hozzá… (1.Ján 1,7) De ahogy szavával teremtett az Úr mindent, ahogy egyetlen mondattal meggyógyított százakat, lecsendesítette a dühöngő vihart, visszahozta Lázárt a halálból, - úgy tőlünk sem vár mást, mint istenképűségünk gyakorlását: őszinte beszédet! „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” (Luk 18,13)

Ma menni is a szánkkal „megyünk” Hozzá, s ahol segítségül hívják, ott Lelke által megjelenik! Nem kell rohannunk a templomba, nincs szükségünk ereklyékre, képekre vagy papi közbenjárókra, mert érvényes a beszélő Isten szava: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, az megmenekül.” (Róm 10,13) „Aki énhozzám jön, azt el nem küldöm magamtól!” (Ján 6,37) „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15)

De a bűnvallás mellett, sőt előtt, imádatra kaptuk a beszédet! Nagyszerűen ráérzett erre Ady, amikor így ír a Karácsony című versében:

„Nem volna más vallás,

Nem volna csak ennyi:

Imádni az Istent

És egymást szeretni…”

Ahogy az imádság főnév szótöve is mutatja: az imádság, a Teremtővel folytatott beszélgetés alapvetően és mindenekelőtt: imádat! Aki ilyen nagyra becsült, hogy a képét hordhatom, képviselője lehetek a világban, az méltó az imádatomra! Nem is vár tőlem más vallásos teljesítményt, csupán ennyit: beszélgessek vele, s fejezzem ki az imádatomat felé, mert Ő valóban megérdemli! Igen, Dávid királlyal együtt valljuk: „Az Isten útja tökéletes, az Úr beszéde színigaz. Pajzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek. Van-e Isten az Úron kívül? Van-e kőszikla Istenünkön kívül? Isten ruház föl engem erővel, ő teszi tökéletessé utamat. Olyanná teszi lábamat, mint a szarvasoké, magaslatokra állít engem.” (Zsolt 18,31-34)

            Az emberi beszéd kincs, ajándék és felelősség. Egyedi, igen különleges jele az istenképűségünknek. Éljünk vele Isten beszéde szerint, mert a két beszéd összhangja minden áldás alfája és ómegája! „Jöjjetek, szálljunk most perbe egymással! – mondja az ÚR. – Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú. Ha készségesen hallgattok rám, élhettek az ország javaival.” (Ézs 1,18-19; vö.: 133. zsoltár)

                                                                                                                                                   Somogyi László