Eucharisztia és Reformáció

Eucharisztia és Reformáció

Mit is kezdjen egy egyszerű református, illetve protestáns hívő ember a hazánkban nemrég lezajlott 52. Eucharisztikus Kongresszussal? Még a fogalmakat is tisztáznunk kell, hiszen annyira szokatlanok számunkra: „Az Eucharisztikus világkongresszus, más néven Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus a római katolikus egyház rendszeresen megrendezett, világméretű eseménysorozata, melynek célja az oltáriszentség megismerésének és tiszteletének elmélyítése.” (Wikipedia)

Az eucharisztia római katolikus értelemben az úrvacsorát jelöli, szó szerint „hálaadást” jelent, tükörfordításban pedig „jó adománynak”, illetve „csodálatos ajándéknak” lehetne fordítani.

Az „oltáriszentség” az az ostya, illetve az a bor, amelyet egy felszentelt római katolikus pap átlényegített (átalakított, átváltoztatott) Jézus Krisztus valóságos testévé és vérévé. Így érthető a kongresszus előtt, főleg a fővárosban megjelent óriás plakátok felhívása: „Találkozz Jézussal Budapesten!” (Vagyis: Gyere, és vegyél részt az eucharisztiában!)

A találkozásra hívással maximálisan egyet értünk mi is. De annak hogyanjában súlyos különbségek vannak közöttünk.

Tudni illik a történelemből, hogy a korai középkorban lezajló népvándorlás idején, amikor a Nyugat-Római Birodalom összeomlott, egyedül az akkori keresztyén egyház tudta megtartani szervezeti egységét, s ezért annak vezető püspöksége – a római – a közéletben is egyre nagyobb befolyást, sőt hatalmat szerzett. - Az Európába beözönlő pogány népek keresztyénné tétele azonban komoly nehézségekbe ütközött, hiszen valamennyien hozták a maguk korábbi hiedelmeit, illetve vallásait. A középkori egyház ezért, hogy a hatalmát és a közigazgatási rendet fenntartsa, több kompromisszumot is kötött ezekkel a vallásokkal. Ennek két legismertebb eredménye a Karácsony és a Mária kultusz bevezetése lett. Az előbbit a pogányok decemberi Nap-imádata helyére tették, az utóbbi pedig helyettesíteni igyekezett a pogány népeknél szinte mindenütt meglévő istennő imádatot. Sajnos az egyházi vezetők és tanítók nem vették komolyan Pál apostol intését: „Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz alkalmazkodik.” (Kol 2,8-15)

Mindez, illetve a római püspökség és püspök hatalmi pozíciójának megerősödése oda vezetett, hogy egy idő után a középkori keresztyén egyház már nem egy forrásra, a Szentírásra alapozva fogalmazta meg a hittételeit, hanem lassan ugyanolyan szinten kezelte az un. szenthagyományt (szentek élete, látomásai, csodái, üzenetei) és a pápai rendeleteket is. Így időközben a római püspök nem csupán egy helyi vezető, hanem az egész nyugati keresztyénség első embere, sőt „Vicarius Filii Dei”, azaz „Isten Fia földi helytartója” lett, akiről később kimondták, hogy hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen, amikor „ex cathedra” (valamilyen szintű vatikáni hitbeli egyetértést képviselve) nyilatkozik. Ez utóbbiak (a Mária imádat és a Pápaság vezető szerepe) nem igazolhatóak a Szentírásból, vagy csak erőltetett belemagyarázásokkal, de ez a római katolikus teológiának nem okoz gondot, hiszen a másik két forrásra is ugyanúgy támaszkodik, mint a Bibliára. Innen érthető, hogy miért lehetetlenség egységet létrehozni a protestáns és a római katolikus teológiai látásmód között. S az is így válik érthetővé, hogy Luther, Kálvin, Zwingli, Méliusz Juhász Péter, Szegedi-Kis István, Károli Gáspár, stb., amikor a Biblia kutatása alapján megújultak (újonnan születtek, vö.: Ján 3,5-7), miért kezdték ilyen határozottan hirdetni a Reformáció első, mindent meghatározó alapelvét: Sola Scriptura! Egyedül a Szentírás az igaz hit forrása! S aztán ebből következett az összes többi reformátori felismerés és hitvallás: Solus Christus (egyedül Krisztus a megváltó és közbenjáró), Sola gratia (egyedül kegyelemből van üdvösségünk és nem érdemből) és Sola fide (egyedül hit által tudjuk Isten ajándékait megragadni és nem cselekedetek által).

Az eucharisztiában a középkori, illetve a mai római katolikus felfogás szerint a szereztetési igék által, illetve egy olyan pap által, akinek a felszentelése egy hosszú papi (püspöki) láncolaton keresztül (szerintük) visszavezethető egyenesen szent Péterre – a szent jegyek fizikailag átalakulnak Jézus valóságos testévé és vérévé, s ezért egy római katolikus hívő számára ez a legfőbb, legcsodálatosabb és legfontosabb találkozás Jézus Krisztussal. Ezért vannak olyanok közöttük, akik minden nap járnak misére, hogy ezt a különleges találkozást nap, mint nap átélhessék.

Mi pedig azt valljuk – kizárólag a Bibliára, mint Isten Igéjére, élő üzenetére támaszkodva, hogy „hitben járunk, nem látásban.” (2.Kor 5,7) Vagyis meggyőződésünk szerint az Úr Jézus az utolsó vacsorán semmit sem változtatott meg a kovásztalan kenyéren és a boron, amit a kezébe vett (semmilyen misztikus átlényegülésre nincs utalás egyik evangéliumban sem), hanem a saját testéről és véréről beszélt, amikor így szólt: „Ez az én testem és ez az én vérem.” Vagyis: Mi az Ő teste és mi az Ő vére? Ez: Áldozat(!), mint ahogy a kenyér és a bor „áldozatul esik” annak, aki elfogyasztja! „Erre emlékezzetek”, tette hozzá az Úr, arra tudniillik, hogy mivé lettem értetek!! (1.Kor 11,23-26)

Ezért minden úrvacsora az Ő tetteire, az Ő értünk hozott áldozatára hívja fel a figyelmünket. Merthogy csak az ebbe vetett hit ment meg bűneink büntetésétől, a kárhozattól! Ezért, amikor úrvacsorázunk - a segítségül hívott Szentlélek által - (ahogy ezt Kálvin János hangsúlyozza) megerősödünk az egyedüli Üdvözítőbe vetett hitünkben. De nem kell, nem szabad hinnünk semmiféle misztikus, fizikai átalakulásokban. Az Úr Jézus szögezte le: „Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” (Ján 4,24) (szent) Péter írja: „Ő miután felment a mennybe, az Isten jobbján van, és alávettettek neki angyalok, hatalmasságok és erők.” (1.Pét 3,22) Azaz nem szedhető darabokra és nem is szaporítható az Ő teste vagy a vére! Ilyesmire senki nem kapott hatalmat sem a földön sem az égen! Pál apostol pedig buzdít, hogy legyünk olyan lelki emberek, akiket Isten Lelke vezérel! (Róm 8,14) „A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni. A lelki ember azonban mindent megítél (megvizsgál), de őt senki sem ítéli meg.” (1.Kor 2,14-15) Valljuk és igyekszünk gyakorolni az apostollal együtt az úrvacsorázásban is: „Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2.Kor 4,18)

A mi különleges találkozásunk Jézus Krisztussal az Ő Igéje és Szentlelke által megy végbe. (Zsolt 119,9-16) „Aki pedig az Úrral egyesül, egy Lélek ővele.” (1.Kor 6,17) Hisszük, hogy Dávid király is a Szentlélek ihletésére írta le ezt a döntő mondatot: „Leborulok szent templomodban, és magasztalom nevedet hűséges szeretetedért, mert mindennél magasztosabbá tetted nevedet és beszédedet.” (Zsolt 138,2) Vagyis az Úrnak a neve és a beszéde a mindennél magasztosabb, és nem a teste! És: „A hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” (Róm 10,17) Illetve: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (2.Tim 3,16-17) „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben (örök) életetek legyen az ő nevében.” (Ján 20,31) Ezért olvassuk mi nap, mint nap az Igét és hívjuk segítségül az Úr Jézus Szent Lelkét! Így találkozunk Vele!

Mindezekért az eucharisztia és a Reformáció szerinti úrvacsora közül egyértelműen ez utóbbit választjuk. De mivel a Szentírásban Isten a nagy parancsolatot helyezte a szívünkre (Mát 22,37-40), így minden egyes római katolikus testvért szeretünk és tisztelünk. Mást nem is szabad tennünk!

Somogyi László