Miért úrvacsorázzunk?

Miért úrvacsorázzunk?

1Korintus 11,23-29

Az úrvacsora jelentőségének alábecsülése, illetve túlbecsülése egyaránt jellemzi a keresztyénség kétezer éves történelmét. Tegyünk most egy kísérletet arra, hogy a bibliai alapokból kiindulva, a reformátori látásokat és tanításokat összegezve helyesen határozzuk meg, hogy miért, illetve milyen céllal rendelte Urunk e sákramentum használatát.

Szögezzük le az elején, hogy a sákramentum (a szentség), a keresztség és az úrvacsora, Isten hívő népének adatott jel és pecsét, amely erősíteni hivatott a Jézus Krisztusba vetett hitet, - de soha nem helyettesítette és nem is szülte azt! „A hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által” – vallja Pál apostol. (Róm 10,17)

A hívők hite viszont töredékes és időnként ingatag, megerősítésre és megújulásra szorul. Ezért Isten, amikor szövetségre lép velünk, sákramentumokat ad, mint pecséteket, hogy az Ő szövetséges szándékát és változhatatlan hűségét megerősítse számunkra. Nem Neki van szüksége arra, hogy bizonygassa adott szavának komolyságát, hanem nekünk van szükségünk látható jelekre, akik a kimondott szó súlyát időnként félvállról vesszük. Ha a hitünk, vagyis az élő Isten iránti bizalmunk tökéletes lenne, föltételezhetjük, hogy a sákramentumokra nem is lenne szükség. Úgy tűnik, s a reformátorok is ezt vallották, hogy ezek a jelek és pecsétek csak a mi gyengeségünkhöz való alkalmazkodást jelentik Isten részéről. Ez a „csak” viszont ne tévesszen meg bennünket: a sákramentumok valóban céllal adattak, s el is érik megerősítő céljukat, ha biblikusan élünk velük.

Valljuk tehát, hogy a sákramentumok nem abszolút szükségesek, de mégis Isten által rendelt események, illetve jelek és pecsétek. Kálvin szerint is az Isten ígéretei elegendőek, ezért a sákramentumoknak nincs kiegészítő jelentősége az üdvösségünkre nézve. Nem a sákramentumok hiánya, hanem azok megvetése teszi az embert bűnössé Isten előtt. Nélkülük tökéletesen lehet üdvözülni (vö.: jobb oldali lator), de a lebecsülésükért (pl. a bűnbánat nélküli úrvacsora) felelősség terhel minket az Úr színe előtt.

Összefoglalva az eddigieket: A sákramentumok megpecsételik Isten szövetséges ígéreteit, erősítik a hívőket a Krisztussal való közösségben, szorosabbá teszik a kapcsolatukat egymással, elkülönítik őket a világtól, s mutatják az angyal- és az embervilág előtt, hogy az újjászületett hívők a megváltó Isten népe, Krisztus teste és a szentek közössége.

Konkrétan az úrvacsora a lelki tápláltatás sákramentuma, ami emellett meg is jeleníti az evangélium szövegét, láthatóvá teszi a kereszt titkát, azaz jelképesen prezentálja Jézus megváltó halálát. Vagyis gyakorlati módon megtapasztalhatóvá teszi a megfeszített Krisztusban való részesülést, a vele való közösséget, különösen azzal, hogy a hívők nemcsak nézik a kitett jegyeket, hanem veszik is, azaz élnek is azzal. Jelzi az életet, az erőt, az örömöt a lélek számára, amelyet a Krisztussal való egyesülés ad, mert ahogy a kenyér és a bor táplálja és megerősíti az ember testi életét, úgy tartja fenn és üdíti Krisztus a lélek életét. Mindezt – ahogy Kálvin gyakran hangsúlyozza – a Szentlélek által teszi, hiszen Jézus a maga megdicsőült testében az Atya jobbján ül. (Reformátorunkkal együtt kétségesnek tartjuk Megváltónk testi jelenlétének általános megtapasztalhatóságát az univerzumban. Un. „ubiquitás”, vö: Zsid 10,12 Ezért nem hiszünk a szent jegyek "átlényegülésében".)

Az úrvacsora jelzi és hangsúlyossá teszi a hívők kötődését, szent, megújított egymáshoz tartozását is. (Róm 12,5) Mint Krisztus misztikus testének tagjai spirituális közösséget alkotnak egymással azáltal, hogy esznek ugyanabból a kenyérből és isznak ugyanabból a borból. (Ezért kérdéses a külön-külön kiskelyhek használata!)

Mik tehát ennek a sákramentumnak a konkrétan megfogalmazható céljai?

Megpecsételi az úrvacsorában részesülő számára az Úr Jézus Krisztus szeretetét, és biztosítja őt arról, hogy ő személyesen tárgya ennek a mindent felülmúló szeretetnek.
Viszont nemcsak arról biztosítja az úrvacsora a résztvevő hívőt, hogy a megváltás munkájának minden kegyelme és szeretete az övé, hanem személyesen biztosítja arról is, hogy Isten szövetségének minden ígérete és az evangélium minden gazdagsága is az övé.
S nemcsak megerősíti a hívő résztvevő számára az evangélium ígéreteinek gazdagságát, hanem biztosítja, elpecsételi számára azt is, hogy a megváltás áldásait itt és most, a jelenben is birtokolhatja. Mert amilyen biztosan táplál bennünket a kenyér és üdít a bor, olyan biztosan kapja a hívő is – a Szentlélek által – Krisztus testének és vérének megtartó erejét az örök életre.
Ugyanakkor az úrvacsora célja a hitünk megvallása Akármikor veszünk részt az úrvacsorában, megvalljuk a Jézus Krisztusba, mint személyes Megváltónkba vetett hitünket, illetve kifejezésre juttatjuk hódolatunkat Királyunk előtt, s engedelmességet fogadunk isteni parancsai iránt. Az úrvacsora tehát nemcsak a Krisztus váltsághalálából származó üdv-javakban való teljes és gazdag részesedés a Lélek által, hanem szent elköteleződés is arra nézve, hogy akik ilyen örökség részesei, azok Isten szerint akarnak élni.
Az úrvacsorának van egy eszkatológikus célja is: ébreszti, illetve ébren tartja a hitet abban, hogy Jézus Krisztus második eljövetele a történelem elkövetkező legnagyobb eseménye lesz. S a hívő tudja, hogy csak annak lesz öröm és hála napja ez a kozmikus esemény, aki szent közösségben élt - pl. a sákramentumok által is - a visszatérő Úrral, aki eljövend ítélni elevenek és holtakat.
Az úrvacsora participáció, illetve anticipáció is, azaz előre átélése annak az örömnek és hálaadó imádatnak, amely betölti majd az életünket a mennyei valóságban, illetve az újjáteremtett világban. Úrvacsorától eltávozni csak ujjongva szabad, hiszen a megváltott voltunk előre vetít egy olyan boldog létet, ami minden képzeletünket felülmúlja majd. Ezért szökdécselve és hallelújázva kellene a helyünkre menni a szertartás után…

Az úrvacsora célját, illetve üzenetét érdekesen árnyalja és gazdagítja az evangélikus és a református gyakorlat különbsége. Luther egy árnyalattal nagyobb hangsúlyt a személyes hit fontosságára helyezett, míg Kálvin ugyanezt tette a kegyelemmel. Ugyanakkor a kialakult úrvacsorai gyakorlatok szépen ellensúlyozzák a tanításbeli hangsúlykülönbségeket. Az evangélikusok letérdelnek, s nyitott szájjal, tkp. teljesen passzívan, őszintén és alázatosan, rászorulóként fogadják a szent jegyeket, amelyeket a szájukba helyeznek. Ez a mód tökéletes kifejeződése a mindent megelőző, rajtunk kívülálló, általunk meg nem érdemelt és meg nem szerezhető kegyelemnek. A reformátusok odaállnak az Úr asztalához és ki kell, hogy nyújtsák a kezüket a szent jegyekért: Ez a nélkülözhetetlen hit és a felvállalt személyes felelősség szimbolikus jele. Így e két gyakorlat, mint látható Ige, tökéletesen megjeleníti és kiábrázolja az írott Igét: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által. Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki se kérkedjék.” (Ef 2,8-9)

Végül hadd idézzem Kálvin Institutióját, amelyben arra is rávilágít, hogy nem a szent jegyek, hanem az Úr Jézus változott át! Az üzenet: „Ez az én testem” nem a kenyér átalakulásáról beszél, hiszen ott az utolsó vacsorán semmi ilyesmi nem történt Jézus kezében, hanem a saját testének és vérének küldetéséről szólt: a testem kenyérré és a vérem borrá lesz, amely „áldozatul esik” annak, aki elfogyasztja. (Ján 6,55) Vagyis önmaga áldozattá válásáról tanít, s nem a szent jegyek szubsztanciájának (lényegének) átváltozásáról!

Kálvin tehát így ír az úrvacsora céljáról:

„A sákramentumnak nem az a munkája, hogy Krisztust előbb az élet kenyerévé tegye, hanem az, hogy miközben emlékezetünkbe idézi, hogy Ő az élet kenyerévé lett, amellyel állandóan táplálkoznunk kell, ennek a kenyérnek ízét és zamatát nyújtva megéreztesse velünk ama kenyér erejét is. A szent vacsora ugyanis arról biztosít, hogy mindaz, amit Krisztus tett vagy szenvedett, az a mi megelevenítésünkre történt, továbbá ez a megelevenítés örökre szól, vég nélkül táplál, erősít és megtart egész életünkön át. … Szépen fejezi ki ezt Krisztus az alábbi szavakkal: „A kenyér, amelyet én adok, az én testem, amelyet a világ életéért adok.” (Ján 6,51) Ezzel kétségtelenül azt fejezi ki, hogy teste kenyér gyanánt fog szolgálni a szív lelki életének táplálására, mert üdvösségünk megszerzése végett adta azt halálra.” (Inst. 4.17.5)

Az úrvacsora célja tehát, hogy újra és újra megerősítsen a hitünkben: Jézus teste és vére valóságosan áldozattá lett a mi megmentésünk érdekében! Ezért egész életünkön át magasztalással, dicsőítéssel és hálaadással tartozunk Neki! „Zengj hallelúját az Úrnak…!”

Somogyi László